Remény

2015.máj.16.
Írta: Zsófiika Szólj hozzá!

2. Fejezet- Váratlan dolgok

Sziasztok!

Megérkeztem a második fejezettel :)  Ez egy picit rövidebb lett, de szerintem eléggé izgalmas, a következő fejezet május 30.-án fog felkerülni a blogra, és ha bármi kérdésetek van, nyugodtan írjatok commentet :)

 

                                                                   *

   Telnek a napok, a hetek és minden kezd visszaállni a régi kerékvágásba. Az iskola szerencsére véget ért, és most itt áll előttem az egész nyár. Lehet, hogy sokszor fogok unatkozni, de a szünet miatt legalább lesz alkalmam festeni, a pszichológusom, mégsem tartja ezt jó ötletnek, mert úgy gondolja, hogy így még többet fogom emészteni magam. Talán igaza van, mert még Csenge is egyetért vele, úgyhogy egyedül vagyok azzal az elvemmel, hogy igenis jót fog tenni  ez a szünet.   

   A telefonom csengőhangja elnyomja a csendet.

-          Szia!- köszön a barátnőm, miután felvettem a telefont.

-          Hello! Hogy vagy? Miért hívtál? – mondom el egy szuszra.

-          Bocsi, hogy zavarlak, de ez nagyon sürgős!

-          Annyira, hogy telefonon kell megbeszélnünk?

-          Igen, annyira. Emlékszel még a régi nyaralóra ami a családomé?- kérdezi.

-          Persze- mondom nevetve - kiskorunkban nagyon sokat voltunk ott, de az már olyan rég volt, majdnem elfelejtettem a házat.

-          Épp ez az!- kiált fel.

-          Mi? Elmondanád  érhetően?

-          Idén el kell mennünk oda!- áll elő az ötlettel- Olyan jó lesz! Mint a régi szép időkben!

-          Mint a régi szép időkben?- ismételem meg.

-          Igen, mint akkor, és amúgy is rád férne egy kis kiruccanás- örvendezik.

-          Én benne vagyok, de…

-          De?                                                                                                                          

-          Nem dolgoznod kellene?

-          Ugyan már! Még az kéne!

-          És miből fizetnénk a kaját?- teszem fel  a logikus kérdést.

-          Azt megoldom, te azzal ne foglalkozz.

-          És mikor indulnánk?

-          Pénteken. Mellesleg beengedsz?

Gyorsan kinyitom az ajtót, és ott áll előttem Csenge, az arcán óriási mosollyal.

-          Te?- hebegek, habogok össze vissza.

-          Ez aztán a szívélyes fogadtatás- mondja nevetve.

-          Bocsi, csak nem számítottam arra, hogy jössz, de nagyon örülök- teszem hozzá.

-          Én sajnálom- kezd bele a mondandójába- hogy a nyár kezdete óta nem látogattalak meg, de elég sok dolgom, vagyis inkább gondon volt.

Azt hiszem tudom miről van szó. Csenge nagymamája kórházban van és  instabil volt az állapota. Képzelem, hogy ez mennyire megviselhette, és megértem, hogy  sokkal fontosabb dolga is akadt nálam. És ha beszélni nem akar róla az sem baj, nem fogok kérdezősködni. Kivéve….

-          Mik ezek a szatyrok a kezedben?

-          Oh, ezek? – mutat azokra, és ravasz mosoly ül ki az arcára.

-          Mindjárt, utazunk, és nem hagyhatom hogy a legjobb barátnőm, ilyen béna göncökben jöjjön- mutat az aktuális ruhámra.

-          Köszönöm szépen, de tudod , hogy nem kellett volna rám költened.

-          Dehogyisnem. Most őszintén – csípőre teszi a kezét- néztél már be a gardróbodba?

-          Hé!- mondom és hozzávágok egy párnát.

-          Na, ez nem volt szép- összefonja a két kezét és úgy csinál mintha mérges lenne.

Megfordulok, hogy menjünk beljebb, ne az ajtónál ácsorogjunk, mire egy párna csapódik a hátamhoz.

-          Na! Ez nem ér!

-          Még szép, hogy ér!

Egymáshoz dobáljuk a párnákat, és mikor már teljesen kifulladva lerogyunk a kanapéra, megszólalok:

-          Tűzszünet!

-          Benne vagyok- lihegi akár egy kutya.

-          Látom elfáradtál-fordulok hozzá- nem kérsz inni valamit?

-          De, egy limonádé jól esne.

Mielőtt végigfeküdne a kanapén hozzáteszi:

-          Köszi.

  Ezt talán a limonádéra értette, de szerintem nem arra.

  Kivételesen én rángattam  ki a monoton napjaiból, azzal, hogy sikerült mosolyt csalnom az arcára.

   A limonádé készítése közben eszembe jut, hogy mennyire szerencsés vagyok, mert itt van nekem Csenge, és neki én.  Hiába mondták, hogy ez is egy múló barátság lesz, nem lett igazuk, a felnőttek azt hiszik, hogy mindig igazuk van, a kudarcaik alapján ítélkeznek, és nem képesek megváltozni. Nem tudnak hinni az újban. Azt hiszem, túl sok kudarcuk van, ezért képtelenek hinni. Én nem akarok olyan lenni mint ők. Mert ha egyszer elvesztem a hitemet, remény sem lesz arra, hogy valaha kigyógyuljak a betegségemből.

-          Mikor lesz kész? – kiáltja a konyhába Csenge.

-          Máris viszem.

-          Tessék, ez a tiéd!- adja a kezembe a szatyrokat, miután megittuk az italunkat.

-          Köszönöm szépen! De ezt igazán nem érdemlem meg.

-          Oh, dehogynem! Úgyis ebben a hónapban lesz a szülinapod, tekintsd ezt egy kis előlegnek- mosolyogva rám kacsint.

-          Még egyszer köszönöm!- mondom és a szemembe könnyek szöknek.

Megforgatja a szemeit, persze tudom,hogy neki sem kell sok, hogy elsírja magát.

-          Bontsd már ki!

 Egy pink koktélruhát, kettő szoknyát, három sálat, és egy vadonatúj ecsetkészletet kaptam.

-          Láttam, hogy régiek az ecseteid –teszi hozzá.

-          Még mindig gondolsz rá?- kérdi.

-          Szóval, erre akartál kilyukadni?

-          Nem, csak kíváncsi vagyok rá, hogy még mindig emészted-e  magad miatta.

-          Nem!- hazudom.

Igazából nem szokásom hazudni, de nem akarom, hogy szerencsétlennek tartson. Egyszer vagy kétszer, beszéltem erről a pszichológusommal, ő azt mondta, hogy ezeket muszáj megbeszélnem Csengével, hiszen a barátnőm.  Teljesen egyetértek a dili dokival, de akkor is.. Ez tök ciki. Mármint, hogy egy fiú miatt emésztem magam, meg az is, hogy ezt képtelen vagyok elmondani a legjobb barátnőmnek. 

-          Érzem, hogy hazudsz! – kiált rám.

-          Ez nem igaz! – hazudok újra.

-          Akkor miért kerestél Nagy Gáborra 42-szer?

-          Hé! Nem  nyúlkálhatsz csak úgy a laptopomhoz! – mondom és rögtön az eszköz után kapok amit sikeresen el is veszek tőle.

-          Jól van! Leállok! De hagyj fel a keresésével. Ha a sors úgy akarja, ismét fogod látni.

-          Te hiszel a sorsban?

-          Miért te nem?

Nem válaszolok, mert magam sem tudom, hogy miben hiszek.

-          Az lesz a legjobb ha készülődsz. Holnap után indulunk.

-          Aha, igazad van- mondom és elkezdek matatni a szekrényemben.

-          Elmész hozzá? – kérdi

-          Kihez?

-          Richárd doktorhoz.

-          Igen, ezért is szeretném megtudni, mennyi időre megyünk?

-          Három hétre.

Remek! Három hét a Balaton  partján. Miért érzem úgy, hogy ez nem egy átlagos vakáció lesz?

 

   Telnek a napok, a hetek és minden kezd visszaállni a régi kerékvágásba. Az iskola szerencsére véget ért, és most itt áll előttem az egész nyár. Lehet, hogy sokszor fogok unatkozni, de a szünet miatt legalább lesz alkalmam festeni, a pszichológusom, mégsem tartja ezt jó ötletnek, mert úgy gondolja, hogy így még többet fogom emészteni magam. Talán igaza van, mert még Csenge is egyetért vele, úgyhogy egyedül vagyok azzal az elvemmel, hogy igenis jót fog tenni  ez a szünet.   

   A telefonom csengőhangja elnyomja a csendet.

-          Szia!- köszön a barátnőm, miután felvettem a telefont.

-          Hello! Hogy vagy? Miért hívtál? – mondom el egy szuszra.

-          Bocsi, hogy zavarlak, de ez nagyon sürgős!

-          Annyira, hogy telefonon kell megbeszélnünk?

-          Igen, annyira. Emlékszel még a régi nyaralóra ami a családomé?- kérdezi.

-          Persze- mondom nevetve - kiskorunkban nagyon sokat voltunk ott, de az már olyan rég volt, majdnem elfelejtettem a házat.

-          Épp ez az!- kiált fel.

-          Mi? Elmondanád  érhetően?

-          Idén el kell mennünk oda!- áll elő az ötlettel- Olyan jó lesz! Mint a régi szép időkben!

-          Mint a régi szép időkben?- ismételem meg.

-          Igen, mint akkor, és amúgy is rád férne egy kis kiruccanás- örvendezik.

-          Én benne vagyok, de…

-          De?                                                                                                                          

-          Nem dolgoznod kellene?

-          Ugyan már! Még az kéne!

-          És miből fizetnénk a kaját?- teszem fel  a logikus kérdést.

-          Azt megoldom, te azzal ne foglalkozz.

-          És mikor indulnánk?

-          Pénteken. Mellesleg beengedsz?

Gyorsan kinyitom az ajtót, és ott áll előttem Csenge, az arcán óriási mosollyal.

-          Te?- hebegek, habogok össze vissza.

-          Ez aztán a szívélyes fogadtatás- mondja nevetve.

-          Bocsi, csak nem számítottam arra, hogy jössz, de nagyon örülök- teszem hozzá.

-          Én sajnálom- kezd bele a mondandójába- hogy a nyár kezdete óta nem látogattalak meg, de elég sok dolgom, vagyis inkább gondon volt.

Azt hiszem tudom miről van szó. Csenge nagymamája kórházban van és  instabil volt az állapota. Képzelem, hogy ez mennyire megviselhette, és megértem, hogy nem sokkal fontosabb dolga is akadt nálam. És ha beszélni nem akar róla az sem baj, nem fogok kérdezősködni. Kivéve….

-          Mik ezek a szatyrok a kezedben?

-          Oh, ezek? – mutat azokra, és ravasz mosoly ül ki az arcára.

-          Mindjárt, utazunk, és nem hagyhatom hogy a legjobb barátnőm, ilyen béna göncökben jöjjön- mutat az aktuális ruhámra.

-          Köszönöm szépen, de tudod , hogy nem kellett volna rám költened.

-          Dehogyisnem. Most őszintén – csípőre teszi a kezét- néztél már be a gardróbodba?

-          Hé!- mondom és hozzávágok egy párnát.

-          Na, ez nem volt szép- összefonja a két kezét és úgy csinál mintha mérges lenne.

Megfordulok, hogy menjünk beljebb, ne az ajtónál ácsorogjunk, mire egy párna csapódik a hátamhoz.

-          Na! Ez nem ér!

-          Még szép, hogy ér!

Egymáshoz dobáljuk a párnákat, és mikor már teljesen kifulladva lerogyunk a kanapéra, megszólalok:

-          Tűzszünet!

-          Benne vagyok- lihegi akár egy kutya.

-          Látom elfáradtál-fordulok hozzá- nem kérsz inni valamit?

-          De, egy limonádé jól esne.

Mielőtt végigfeküdne a kanapén hozzáteszi:

-          Köszi.

  Ezt talán a limonádéra értette, de szerintem nem arra.

  Kivételesen én rángattam  ki a monoton napjaiból, azzal, hogy sikerült mosolyt csalnom az arcára.

   A limonádé készítés közben eszembe jut, hogy mennyire szerencsés vagyok, mert itt van nekem Csenge, és neki én.  Hiába mondták, hogy ez is egy múló barátság lesz, nem lett igazuk, a felnőttek azt hiszik, hogy mindig igazuk van, a kudarcaik alapján ítélkeznek, és nem képesek megváltozni. Nem tudnak hinni az újban. Azt hiszem, túl sok kudarcuk van, ezért képtelenek hinni. Én nem akarok olyan lenni mint ők. Mert ha egyszer elvesztem a hitemet, remény sem lesz arra, hogy valaha kigyógyuljak a betegségemből.

-          Mikor lesz kész? – kiáltja a konyhába Csenge.

-          Máris viszem.

-          Tessék, ez a tiéd!- adja a kezembe a szatyrokat, miután megittuk az italunkat.

-          Köszönöm szépen! De ezt igazán nem érdemlem meg.

-          Oh, dehogynem! Úgyis ebben a hónapban lesz a szülinapod, tekintsd ezt egy kis előlegnek- mosolyogva rám kacsint.

-          Még egyszer köszönöm!- mondom és a szemembe könnyek szöknek.

Megforgatja a szemeit, persze tudom,hogy neki sem kell sok, hogy elsírja magát.

-          Bontsd már ki!

 Egy pink koktélruhát, kettő szoknyát, három sálat, és egy vadonatúj ecsetkészletet kaptam.

-          Láttam, hogy régiek az ecseteid –teszi hozzá.

-          Még mindig gondolsz rá?- kérdi.

-          Szóval, erre akartál kilyukadni?

-          Nem, csak kíváncsi vagyok rá, hogy még mindig emészted-e  magad miatta.

-          Nem!- hazudom.

Igazából nem szokásom hazudni, de nem akarom, hogy szerencsétlennek tartson. Egyszer vagy kétszer, beszéltem erről a pszichológusommal, ő azt mondta, hogy ezeket muszáj megbeszélnem Csengével, hiszen a barátnőm.  Teljesen egyetértek a dili dokival, de akkor is.. Ez tök ciki. Mármint, hogy egy fiú miatt emésztem magam, meg az is, hogy ezt képtelen vagyok elmondani a legjobb barátnőmnek. 

-          Érzem, hogy hazudsz! – kiált rám.

-          Ez nem igaz! – hazudok újra.

-          Akkor miért kerestél Nagy Gáborra 42-szer?

-          Hé! Nem  nyúlkálhatsz csak úgy a laptopomhoz! – mondom és rögtön az eszköz után kapok amit sikeresen el is veszek tőle.

-          Jól van! Leállok! De hagyj fel a keresésével. Ha a sors úgy akarja, ismét fogod látni.

-          Te hiszel a sorsban?

-          Miért te nem?

Nem válaszolok, mert magam sem tudom, hogy miben hiszek.

-          Az lesz a legjobb ha készülődsz. Holnap után indulunk.

-          Aha, igazad van- mondom és elkezdek matatni a szekrényemben.

-          Elmész hozzá? – kérdi.

-          Kihez?

-          Richárd doktorhoz.

-          Igen, ezért is szeretném megtudni, mennyi időre megyünk?

-          Három hétre.

Remek! Három hét a Balaton  partján. Miért érzem úgy, hogy ez nem egy átlagos vakáció lesz?

 

 

1.Fejezet- Az esély

Sziasztok!

Ez az első fejezet, és nagyon örülnék egy kis visszajelzésnek, hogy mit gondoltok róla. A második fejezet május 16.-án fog felkerülni, ez azért van, mert a mostani( vagyis az első fejezet) 5 db A4-es oldalra sikeredett, eléggé kis betűmérettel, úgyhogy remélem ellesztek vele, amíg jön a következő. Nem is gyarapítom tovább a szavakat, csak még annyit mondanék, ha tetszik ne felejtsetek el feliratkozni.

                                                                  *

    1. Fejezet- Az esély

            

     

               Kinyitom a nagy üvegajtót.  a szél lágyan beáramlik, és felfrissíti – az eddig fülledt - szobámat.  Szinte már csalogat, hogy lépjek ki az erkélyre. Megteszem, de azonnal hátra ugrok, egyet amint meglátom a forgalmat, és a sok embert.  Nyüzsögnek, zajt csapnak, hangosan beszélgetnek, szinte már ordítanak.  Kezemet a fülemre tapasztom. Immár csak egy mozgó képet látok, ami nem más, mint a város. Félek tőle, mert olyan, mint a sötét és félelmetes óceán. Először mindig kíváncsi leszek rá, de aztán már bele is sétáltam a csapdába.  A hullámok fölém tornyosulnak, és nem kapok levegőt.  A kezem remeg és a homlokomon izzadságcseppek kezdenek legördülni, egészen az állkapocscsontomig. Ennek hatására, nagy erővel becsapom az ajtót, és ijedten gubózok a kandalló melletti fotelba.    

               A betegségem tünetei már kiskoromban érezhetőek voltak. A szüleim mégis úgy gondolták majd beilleszkedem az iskolai közösségbe, és ezért sem törődtek úgy velem, mondván majd megszokom a helyet. Azonban ötödikes koromra biztosra vált az, amiért a szüleimtől most távol vagyok. Szociális fóbiám van.  Anyám és apám, egyfolytában játszótérre, sportpályákra, klubokba vitt, de én állandóan feszengtem, ideges lettem, majd összegubóztam és sírtam… újra és újra.  Igen, én vagyok Kamilla, a tizenhat éves lány, aki a gyengeség mintaképe. De ne ítélkezz! Nem tudsz rólam semmit… én nem így akartam! Boldog akartam lenni, normális! Olyan, mint mindenki körülöttem. Ez a betegség azonban megkeseríti az életem! Te nem tudod milyen érzés, mert te normális vagy, nem vagy más,  nem lógsz ki a sorból, nem úgy, mint én…   

    -          Csing, csing! – Ez a csengő, vidám hangja. 

    Kedvtelenül sétálok oda és nyitok ajtót a barátnőmnek, Csengének.                                           

    -           Képzeld, lesz hétvégén egy buli, el kell jönnöd, ez most tényleg oltári lesz, nem olyan mint a múltkori.

    A döbbent arcomat fürkészi amolyan „most mi van?” Tekintettel.

    -           Neked is szia!- Nyögöm ki.

    -           Ja, persze, helló!- Mondja unottan, közben a rózsaszín rágóját türelmetlenül csattogtatja. A választ várja.

    Általában ilyen bunkó a modora, de a lényeg az, hogyha kell mellettem áll. Mindig.

    -           Hahó! Itt vagy még? Föld hívja Kamillát!

    -           Izé… vagyok – dadogom.

    -           Okéska, akkor jössz ugye?

    -           Nem, nem szeretnék nem érezném jól magam.

    -           Lécci! – Kérlelt- mellesleg csomó helyes pasi is lesz – kacsint rám.

    Megrázom a fejem, de ő nem adja fel.

    -           Pár sarokkal odébb van egy remek ruhásbolt, csomó flitter, gyöngy és hullám! Választunk neked és persze nekem, egy csodaszép koktélruhát és meh…

    Félbeszakítom:

    -           Jól van! Menjünk! De oda ahova én szeretnék!

    -           Juj de jó! – Örvendezik- akkor hová is megyünk?

    -           Majd meglátod, egy csendes helyre…

    -           Rendben- mosolyra húzza a száját, azt hiszem örül, hogy végre kimozdulunk.  Azért egyeztem bele, mert olyan helyen leszünk, ahol kevesen vannak.

    Csenge a fürdőszobában sminkeli magát, hiába mondom neki, hogy felesleges, leráz egy szöveggel.  Közel fél óra múlva, reszketve és kicsit bátortalanul, de elhagyom a számomra biztonságot jelentő lakást.  Kint  jó idő van, bár a szél erősebben fúj mint délelőtt.  Az utcában, az emberek egyfolytában engem bámulnak, biztos valami nevetségeset csinálok!

    -           Hé!- Nézz rám aggódóan Csenge- Nyugi!

    -           Oké- felelek és  lassan kifújom a levegőt.

    -           Gyere, itt egy taxi– a sárga autóra mutat.

    Behuppanok a puha ülésre, és illedelmesen köszönök.

    -           Hová lesz a fuvar?- Kérdi a sofőr.

    -           V. Kerület Bartók Béla  utca 16.           

    Aprót bólint, lábát a gázra rakja és az kocsi már fel is bődül.  Az út lassan telik, az ablakból hiába szép a táj, mégsem köti le a figyelmemet. Gondolataim máshol járnak, egy másik világban.  A barátnőm bökdösése visszaránt a valóságba.

    -           Mi van?- Kérdem unottan.

    -           Hova i…

    A félbehagyott kérdésére a választ már meg is kapja. A jármű leparkol  a művelődési ház elé.

    -           Ez meg, mi  a …? Most viccelsz? – Mordul rám.

    -           Nem!

    Nevetve rángatom ki, majd  a taxis kezébe nyomok egy ezrest.

    Benyitok egy nagy terembe, ahol csak páran tartózkodnak.   Nagy állványok mindenhol, amin festmények vannak. Gyönyörűek.  Megállok egy mű előtt. Frézia és liliom szerepel rajta. Lágy vonalak, élénk színek, varázslatosak… Ez lett az egyik legjobb amit festettem. Igen, én vittem vászonra, én adtam nekik életet, én adtam bele  mindent amit tudok és  szerintem szépet kreáltam.  Ez az egyetlen dolog, amiben, képes vagyok levetkőzni a gátlásaimat. Az emberek megállnak, megnézik, elgondolkodnak, valahogy hat rájuk, és tudok velük kommunikálni… ezáltal.

    -Khmm…- krákog valaki.

    - Igen?

    - Látom elmerültél a festményben. Szerintem nagyon különleges.

    Aprót bólintok.  Egy fiú áll mellettem.  Hangja lágy, szinte simogató, mint a selyem… Tekintetemmel Csengét keresem.

    - Valami baj van?

    - Nem, dehogy!

    - Pedig, mintha nem éreznéd jól magad…- aggodalmaskodik.

    - Jól vagyok, csak be kell vennem a gyógyszereimet.

        A pszichológus felirt valami bogyót az idegeimre. Idegesen kotorok a táskámban, aminek a legaljáról sikerül kihalásznom, a fehér dobozkát, amiből legalább hat kapszulát lenyelek.  A fiú, barna szemével, meredten nézz, nem tudom, mit gondolhat? Áh, biztos azt, hogy egy dilis csaj vagyok! Mélyen beszívom a levegőt, próbálom nyugtatni magam, csakhogy közben az ő kellemes illata az orromat csiklandozza. Talán valami vicceset csináltam, mert elkezd nevetni…közben kivillannak fehér fogai… Ez az  angyali mosoly, megbabonáz. Kamilla térj már magadhoz! Mégis mit gondolsz? Tiszta röhejes vagyok… Inkább hazamegyek, mára elegem van mindenkiből.

    - Hé! Hova mész? - Fut utánam az ismeretlen.

    - El – felelem kurtán.

    - Ne menj! Még a nevedet sem árultad el? – Kérdőn tekint felém.

    - A tiéd?

    - Nagy Gábor.

    - Szabó Kamilla.

    - Örülök, hogy megismerhetlek – mosolyodik el.

    Van valami benne . Olyasmi amit nem tudok elmondani, különös módon megragad.  Mintha a tekintete fogva tartana, pedig én nézem aranyos barna fürjeit,  nagy barna őzikeszemeit,  és azt a gödröcskés ott a szája sarkában. 

    -          Mit nézel?

    Ugye milyen aranyos?

    Hallom a saját szívverésem, gyorsabban ver, valami lüktet az ereimben, és a szám önkéntelenül is mosolyra húzódik. 

    Perceken keresztül állunk és nézzük egymást. Vagy talán nekem tűnt annyinak? Hm… Ez aztán a furcsa! Mintha ő is érezné, azt amit én.

              Ez után elkezdek beszélgetni vele. Nem esik szó a „munkáról” ( Ő már 19 én meg csak 16 szóval, ez nem a legjobb téma) inkább afféle hétköznapi dolgokról.  Könnyedén csúsznak ki a szavak az ajkamon, ő pedig éppen annyi lazasággal beszél, hogy még inkább felkelti az érdeklődésemet.  Hogy képes, nap mint nap ilyen lenni? Ilyen, nyugodt és higgadt, gátlások nélküli, jó humorú?  És én bármit megtennék, ha a barátom lehetne, hogy valakivel más legyen, mert ez nem az mint ami Csenge és az én barátságomban van, hisz ez még nem is barátság, mégis van benni valami, amitől igenis más mint a többi „beszélgetéseim” az emberekkel. Gábor elfelejteti velem azt amitől más vagyok. Vele normális lehetnék.  

                                                                    *

          Ma – a találkozás után egy nappal- korán keltem.  A szép időt muszáj kihasználni, úgyhogy levetkőzve a gátlásaimat, lemegyek a városba. Az utcán kevés az ember, ez azért van mert még csak alig múlt el  reggel hét óra. A levegő kellemes hűvössége az arcomba csap, és a hajamat szanaszét fújja. Ez nem érdekel, haladok tovább. Kezemben a barna kistáskámat erősen fogom, az ujjaim azonban elkezdenek izzadni pedig tudom, hogy nem szabad feladnom, nem szaladhatok vissza, és nem csinálhatok úgy,  mintha ez nem történt meg, mert most itt vagyok.

           Egy nyugodt környéket keresve,meglátok egy ismerős  kávéházat. Néha eljártam ide, de az is már régen volt. Forró csokit ittunk Csengével, bár ilyen időben ez nem a legalkalmasabb, utána lementünk a Duna partra, ki a stégre és beszélgettünk. Mi ketten. Még most is érzem a Napot a bőrömön, a víz illatát, a színét, és a pillanatokat amik köddé váltak.  Jó volt, és úgy hiányzik. Egy normális embernek, természetes, hogy jár-kel  a városban, találkozik a barátokkal, ismerősökkel, hogy elmennek moziba, cukrászdába, vagy csak sétálni  az üzletek között. Számomra, ez számít ritkaságnak. Az amikor emberekkel vagyok körülvéve. Részben hiányzik is, meg nem is. Szeretném, ha én egy lehetnék a tömegben.  Ha egyszerűen… én lehetnék, a szokványos, és most ezért teszek, ezért megyek, és nyugodtan  megiszok egy forró csokit  egy kávézóban. Bármi történjék is!

    Komoly elhatározások, de lássuk mire jut a lány?

    A macskaköves út egészen odáig vezet. Éppen indulnék oda,mikor megjelenik Csenge. Az  értetlen arckifejezés és  az öröm, ami az arcán átsuhan, jobban felbátorít, mint ő azt gondolja.

    -          Te…- kezdi, de nem talál szavakat.

    -          Én-felelem nevetve.

    -          Hogyan? Miért?

    -          Jöttem forró csokit inni.

    A döbbenettől, még mindig sokkos az állapota, de aztán hozza a szokott formáját és megkérdezi :

    -          Tavasszal?

    -          Igen- és ezt a szót megpróbálom úgy ejteni mint ő. Azt hiszem nem sikerül mert, fura arcot vág.

    -          Akkor elkísérsz? – Teszem fel a logikus kérdést.

    -          Persze!

    Mosolyogva, röhögcsélve, egyszóval teljesen hétköznapiasan indulunk.  A jókedvem azonban alábbhagy, mikor a temérdeknyi embert meglátom a kávéházban.

    Talán van olyan ami fölött nem tudunk uralkodni? Talán bármit  is tesz, sosem lesz olyan amilyen szeretne?  

    Hangosan nevetnek, beszélnek, sosem képesek elcsitulni. Engem néznek. Biztos vagyok benne.  Tagadhatatlanul szánalmas vagyok. Csak egyszer hagynának békén, és akkor nem érezném magam nevetség tárgyának.

       Hirtelen elkapom Csenge blúzát, mire kérdőn tekint felém.

    -          Mi a baj?

    -          Menjünk innen! – Kérlelem.

    -          Nem! – Hangja éles, mint a kés. – Tudod mikor voltunk utoljára cukrászdában?

    -          Ez kávézó! – Mondom  halkan.

    -          Az most teljesen mindegy! A legjobb barátnőm vagy, és tudod hogy szeretlek, de ezt már nem fogom tovább csinálni. Ez az egész, már nekem sok!

    Megáll, elgondolkodik, majd könyörgő hangon folytatja:

    -          Kérlek, ne érdekeljen, hogy mit gondolnak rólad.

         Karját egy székre támassza. Nem bírja tovább.  Könnyek formájában, kijön az, amit éveken keresztül bent tartott, mert nekem bármennyire is nehéz volt, neki még nehezebb. Ő végignézte ahogy felemészt engem a betegség, én pedig nem gondoltam bele, hogy neki ez milyen érzés lehet.

    Mielőtt megtudnék szólalni, ezt mondja:

       -   Menjünk haza.

     

     

               Kinyitom a nagy üvegajtót.  a szél lágyan beáramlik, és felfrissíti – az eddig fülledt - szobámat.  Szinte már csalogat, hogy lépjek ki az erkélyre. Megteszem, de azonnal hátra ugrok, egyet amint meglátom a forgalmat, és a sok embert.  Nyüzsögnek, zajt csapnak, hangosan beszélgetnek, szinte már ordítanak.  Kezemet a fülemre tapasztom. Immár csak egy mozgó képet látok, ami nem más, mint a város. Félek tőle, mert olyan, mint a sötét és félelmetes óceán. Először mindig kíváncsi leszek rá, de aztán már bele is sétáltam a csapdába.  A hullámok fölém tornyosulnak, és nem kapok levegőt.  A kezem remeg és a homlokomon izzadságcseppek kezdenek legördülni, egészen az állkapocscsontomig. Ennek hatására, nagy erővel becsapom az ajtót, és ijedten gubózok a kandalló melletti fotelba.    

               A betegségem tünetei már kiskoromban érezhetőek voltak. A szüleim mégis úgy gondolták majd beilleszkedem az iskolai közösségbe, és ezért sem törődtek úgy velem, mondván majd megszokom a helyet. Azonban ötödikes koromra biztosra vált az, amiért a szüleimtől most távol vagyok. Szociális fóbiám van.  Anyám és apám, egyfolytában játszótérre, sportpályákra, klubokba vitt, de én állandóan feszengtem, ideges lettem, majd összegubóztam és sírtam… újra és újra.  Igen, én vagyok Kamilla, a tizenhat éves lány, aki a gyengeség mintaképe. De ne ítélkezz! Nem tudsz rólam semmit… én nem így akartam! Boldog akartam lenni, normális! Olyan, mint mindenki körülöttem. Ez a betegség azonban megkeseríti az életem! Te nem tudod milyen érzés, mert te normális vagy, nem vagy más,  nem lógsz ki a sorból, nem úgy, mint én…   

    -          Csing, csing! – Ez a csengő, vidám hangja. 

    Kedvtelenül sétálok oda és nyitok ajtót a barátnőmnek, Csengének.                                           

    -           Képzeld, lesz hétvégén egy buli, el kell jönnöd, ez most tényleg oltári lesz, nem olyan mint a múltkori.

    A döbbent arcomat fürkészi amolyan „most mi van?” Tekintettel.

    -           Neked is szia!- Nyögöm ki.

    -           Ja, persze, helló!- Mondja unottan, közben a rózsaszín rágóját türelmetlenül csattogtatja. A választ várja.

    Általában ilyen bunkó a modora, de a lényeg az, hogyha kell mellettem áll. Mindig.

    -           Hahó! Itt vagy még? Föld hívja Kamillát!

    -           Izé… vagyok – dadogom.

    -           Okéska, akkor jössz ugye?

    -           Nem, nem szeretnék nem érezném jól magam.

    -           Lécci! – Kérlelt- mellesleg csomó helyes pasi is lesz – kacsint rám.

    Megrázom a fejem, de ő nem adja fel.

    -           Pár sarokkal odébb van egy remek ruhásbolt, csomó flitter, gyöngy és hullám! Választunk neked és persze nekem, egy csodaszép koktélruhát és meh…

    Félbeszakítom:

    -           Jól van! Menjünk! De oda ahova én szeretnék!

    -           Juj de jó! – Örvendezik- akkor hová is megyünk?

    -           Majd meglátod, egy csendes helyre…

    -           Rendben- mosolyra húzza a száját, azt hiszem örül, hogy végre kimozdulunk.  Azért egyeztem bele, mert olyan helyen leszünk, ahol kevesen vannak.

    Csenge a fürdőszobában sminkeli magát, hiába mondom neki, hogy felesleges, leráz egy szöveggel.  Közel fél óra múlva, reszketve és kicsit bátortalanul, de elhagyom a számomra biztonságot jelentő lakást.  Kint  jó idő van, bár a szél erősebben fúj mint délelőtt.  Az utcában, az emberek egyfolytában engem bámulnak, biztos valami nevetségeset csinálok!

    -           Hé!- Nézz rám aggódóan Csenge- Nyugi!

    -           Oké- felelek és  lassan kifújom a levegőt.

    -           Gyere, itt egy taxi– a sárga autóra mutat.

    Behuppanok a puha ülésre, és illedelmesen köszönök.

    -           Hová lesz a fuvar?- Kérdi a sofőr.

    -           V. Kerület Bartók Béla  utca 16.           

    Aprót bólint, lábát a gázra rakja és az kocsi már fel is bődül.  Az út lassan telik, az ablakból hiába szép a táj, mégsem köti le a figyelmemet. Gondolataim máshol járnak, egy másik világban.  A barátnőm bökdösése visszaránt a valóságba.

    -           Mi van?- Kérdem unottan.

    -           Hova i…

    A félbehagyott kérdésére a választ már meg is kapja. A jármű leparkol  a művelődési ház elé.

    -           Ez meg, mi  a …? Most viccelsz? – Mordul rám.

    -           Nem!

    Nevetve rángatom ki, majd  a taxis kezébe nyomok egy ezrest.

    Benyitok egy nagy terembe, ahol csak páran tartózkodnak.   Nagy állványok mindenhol, amin festmények vannak. Gyönyörűek.  Megállok egy mű előtt. Frézia és liliom szerepel rajta. Lágy vonalak, élénk színek, varázslatosak… Ez lett az egyik legjobb amit festettem. Igen, én vittem vászonra, én adtam nekik életet, én adtam bele  mindent amit tudok és  szerintem szépet kreáltam.  Ez az egyetlen dolog, amiben, képes vagyok levetkőzni a gátlásaimat. Az emberek megállnak, megnézik, elgondolkodnak, valahogy hat rájuk, és tudok velük kommunikálni… ezáltal.

    -Khmm…- krákog valaki.

    - Igen?

    - Látom elmerültél a festményben. Szerintem nagyon különleges.

    Aprót bólintok.  Egy fiú áll mellettem.  Hangja lágy, szinte simogató, mint a selyem… Tekintetemmel Csengét keresem.

    - Valami baj van?

    - Nem, dehogy!

    - Pedig, mintha nem éreznéd jól magad…- aggodalmaskodik.

    - Jól vagyok, csak be kell vennem a gyógyszereimet.

        A pszichológus felirt valami bogyót az idegeimre. Idegesen kotorok a táskámban, aminek a legaljáról sikerül kihalásznom, a fehér dobozkát, amiből legalább hat kapszulát lenyelek.  A fiú, barna szemével, meredten nézz, nem tudom, mit gondolhat? Áh, biztos azt, hogy egy dilis csaj vagyok! Mélyen beszívom a levegőt, próbálom nyugtatni magam, csakhogy közben az ő kellemes illata az orromat csiklandozza. Talán valami vicceset csináltam, mert elkezd nevetni…közben kivillannak fehér fogai… Ez az  angyali mosoly, megbabonáz. Kamilla térj már magadhoz! Mégis mit gondolsz? Tiszta röhejes vagyok… Inkább hazamegyek, mára elegem van mindenkiből.

    - Hé! Hova mész? - Fut utánam az ismeretlen.

    - El – felelem kurtán.

    - Ne menj! Még a nevedet sem árultad el? – Kérdőn tekint felém.

    - A tiéd?

    - Nagy Gábor.

    - Szabó Kamilla.

    - Örülök, hogy megismerhetlek – mosolyodik el.

    Van valami benne . Olyasmi amit nem tudok elmondani, különös módon megragad.  Mintha a tekintete fogva tartana, pedig én nézem aranyos barna fürjeit,  nagy barna őzikeszemeit,  és azt a gödröcskés ott a szája sarkában. 

    -          Mit nézel?

    Ugye milyen aranyos?

    Hallom a saját szívverésem, gyorsabban ver, valami lüktet az ereimben, és a szám önkéntelenül is mosolyra húzódik. 

    Perceken keresztül állunk és nézzük egymást. Vagy talán nekem tűnt annyinak? Hm… Ez aztán a furcsa! Mintha ő is érezné, azt amit én.

              Ez után elkezdek beszélgetni vele. Nem esik szó a „munkáról” ( Ő már 19 én meg csak 16 szóval, ez nem a legjobb téma) inkább afféle hétköznapi dolgokról.  Könnyedén csúsznak ki a szavak az ajkamon, ő pedig éppen annyi lazasággal beszél, hogy még inkább felkelti az érdeklődésemet.  Hogy képes, nap mint nap ilyen lenni? Ilyen, nyugodt és higgadt, gátlások nélküli, jó humorú?  És én bármit megtennék, ha a barátom lehetne, hogy valakivel más legyen, mert ez nem az mint ami Csenge és az én barátságomban van, hisz ez még nem is barátság, mégis van benni valami, amitől igenis más mint a többi „beszélgetéseim” az emberekkel. Gábor elfelejteti velem azt amitől más vagyok. Vele normális lehetnék.  

                                                                    *

          Ma – a találkozás után egy nappal- korán keltem.  A szép időt muszáj kihasználni, úgyhogy levetkőzve a gátlásaimat, lemegyek a városba. Az utcán kevés az ember, ez azért van mert még csak alig múlt el  reggel hét óra. A levegő kellemes hűvössége az arcomba csap, és a hajamat szanaszét fújja. Ez nem érdekel, haladok tovább. Kezemben a barna kistáskámat erősen fogom, az ujjaim azonban elkezdenek izzadni pedig tudom, hogy nem szabad feladnom, nem szaladhatok vissza, és nem csinálhatok úgy,  mintha ez nem történt meg, mert most itt vagyok.

           Egy nyugodt környéket keresve,meglátok egy ismerős  kávéházat. Néha eljártam ide, de az is már régen volt. Forró csokit ittunk Csengével, bár ilyen időben ez nem a legalkalmasabb, utána lementünk a Duna partra, ki a stégre és beszélgettünk. Mi ketten. Még most is érzem a Napot a bőrömön, a víz illatát, a színét, és a pillanatokat amik köddé váltak.  Jó volt, és úgy hiányzik. Egy normális embernek, természetes, hogy jár-kel  a városban, találkozik a barátokkal, ismerősökkel, hogy elmennek moziba, cukrászdába, vagy csak sétálni  az üzletek között. Számomra, ez számít ritkaságnak. Az amikor emberekkel vagyok körülvéve. Részben hiányzik is, meg nem is. Szeretném, ha én egy lehetnék a tömegben.  Ha egyszerűen… én lehetnék, a szokványos, és most ezért teszek, ezért megyek, és nyugodtan  megiszok egy forró csokit  egy kávézóban. Bármi történjék is!

    Komoly elhatározások, de lássuk mire jut a lány?

    A macskaköves út egészen odáig vezet. Éppen indulnék oda,mikor megjelenik Csenge. Az  értetlen arckifejezés és  az öröm, ami az arcán átsuhan, jobban felbátorít, mint ő azt gondolja.

    -          Te…- kezdi, de nem talál szavakat.

    -          Én-felelem nevetve.

    -          Hogyan? Miért?

    -          Jöttem forró csokit inni.

    A döbbenettől, még mindig sokkos az állapota, de aztán hozza a szokott formáját és megkérdezi :

    -          Tavasszal?

    -          Igen- és ezt a szót megpróbálom úgy ejteni mint ő. Azt hiszem nem sikerül mert, fura arcot vág.

    -          Akkor elkísérsz? – Teszem fel a logikus kérdést.

    -          Persze!

    Mosolyogva, röhögcsélve, egyszóval teljesen hétköznapiasan indulunk.  A jókedvem azonban alábbhagy, mikor a temérdeknyi embert meglátom a kávéházban.

    Talán van olyan ami fölött nem tudunk uralkodni? Talán bármit  is tesz, sosem lesz olyan amilyen szeretne?  

    Hangosan nevetnek, beszélnek, sosem képesek elcsitulni. Engem néznek. Biztos vagyok benne.  Tagadhatatlanul szánalmas vagyok. Csak egyszer hagynának békén, és akkor nem érezném magam nevetség tárgyának.

       Hirtelen elkapom Csenge blúzát, mire kérdőn tekint felém.

    -          Mi a baj?

    -          Menjünk innen! – Kérlelem.

    -          Nem! – Hangja éles, mint a kés. – Tudod mikor voltunk utoljára cukrászdában?

    -          Ez kávézó! – Mondom  halkan.

    -          Az most teljesen mindegy! A legjobb barátnőm vagy, és tudod hogy szeretlek, de ezt már nem fogom tovább csinálni. Ez az egész, már nekem sok!

    Megáll, elgondolkodik, majd könyörgő hangon folytatja:

    -          Kérlek, ne érdekeljen, hogy mit gondolnak rólad.

         Karját egy székre támassza. Nem bírja tovább.  Könnyek formájában, kijön az, amit éveken keresztül bent tartott, mert nekem bármennyire is nehéz volt, neki még nehezebb. Ő végignézte ahogy felemészt engem a betegség, én pedig nem gondoltam bele, hogy neki ez milyen érzés lehet.

    Mielőtt megtudnék szólalni, ezt mondja:

       -   Menjünk haza.