2. Fejezet- Váratlan dolgok

Sziasztok!

Megérkeztem a második fejezettel :)  Ez egy picit rövidebb lett, de szerintem eléggé izgalmas, a következő fejezet május 30.-án fog felkerülni a blogra, és ha bármi kérdésetek van, nyugodtan írjatok commentet :)

 

                                                                   *

   Telnek a napok, a hetek és minden kezd visszaállni a régi kerékvágásba. Az iskola szerencsére véget ért, és most itt áll előttem az egész nyár. Lehet, hogy sokszor fogok unatkozni, de a szünet miatt legalább lesz alkalmam festeni, a pszichológusom, mégsem tartja ezt jó ötletnek, mert úgy gondolja, hogy így még többet fogom emészteni magam. Talán igaza van, mert még Csenge is egyetért vele, úgyhogy egyedül vagyok azzal az elvemmel, hogy igenis jót fog tenni  ez a szünet.   

   A telefonom csengőhangja elnyomja a csendet.

-          Szia!- köszön a barátnőm, miután felvettem a telefont.

-          Hello! Hogy vagy? Miért hívtál? – mondom el egy szuszra.

-          Bocsi, hogy zavarlak, de ez nagyon sürgős!

-          Annyira, hogy telefonon kell megbeszélnünk?

-          Igen, annyira. Emlékszel még a régi nyaralóra ami a családomé?- kérdezi.

-          Persze- mondom nevetve - kiskorunkban nagyon sokat voltunk ott, de az már olyan rég volt, majdnem elfelejtettem a házat.

-          Épp ez az!- kiált fel.

-          Mi? Elmondanád  érhetően?

-          Idén el kell mennünk oda!- áll elő az ötlettel- Olyan jó lesz! Mint a régi szép időkben!

-          Mint a régi szép időkben?- ismételem meg.

-          Igen, mint akkor, és amúgy is rád férne egy kis kiruccanás- örvendezik.

-          Én benne vagyok, de…

-          De?                                                                                                                          

-          Nem dolgoznod kellene?

-          Ugyan már! Még az kéne!

-          És miből fizetnénk a kaját?- teszem fel  a logikus kérdést.

-          Azt megoldom, te azzal ne foglalkozz.

-          És mikor indulnánk?

-          Pénteken. Mellesleg beengedsz?

Gyorsan kinyitom az ajtót, és ott áll előttem Csenge, az arcán óriási mosollyal.

-          Te?- hebegek, habogok össze vissza.

-          Ez aztán a szívélyes fogadtatás- mondja nevetve.

-          Bocsi, csak nem számítottam arra, hogy jössz, de nagyon örülök- teszem hozzá.

-          Én sajnálom- kezd bele a mondandójába- hogy a nyár kezdete óta nem látogattalak meg, de elég sok dolgom, vagyis inkább gondon volt.

Azt hiszem tudom miről van szó. Csenge nagymamája kórházban van és  instabil volt az állapota. Képzelem, hogy ez mennyire megviselhette, és megértem, hogy  sokkal fontosabb dolga is akadt nálam. És ha beszélni nem akar róla az sem baj, nem fogok kérdezősködni. Kivéve….

-          Mik ezek a szatyrok a kezedben?

-          Oh, ezek? – mutat azokra, és ravasz mosoly ül ki az arcára.

-          Mindjárt, utazunk, és nem hagyhatom hogy a legjobb barátnőm, ilyen béna göncökben jöjjön- mutat az aktuális ruhámra.

-          Köszönöm szépen, de tudod , hogy nem kellett volna rám költened.

-          Dehogyisnem. Most őszintén – csípőre teszi a kezét- néztél már be a gardróbodba?

-          Hé!- mondom és hozzávágok egy párnát.

-          Na, ez nem volt szép- összefonja a két kezét és úgy csinál mintha mérges lenne.

Megfordulok, hogy menjünk beljebb, ne az ajtónál ácsorogjunk, mire egy párna csapódik a hátamhoz.

-          Na! Ez nem ér!

-          Még szép, hogy ér!

Egymáshoz dobáljuk a párnákat, és mikor már teljesen kifulladva lerogyunk a kanapéra, megszólalok:

-          Tűzszünet!

-          Benne vagyok- lihegi akár egy kutya.

-          Látom elfáradtál-fordulok hozzá- nem kérsz inni valamit?

-          De, egy limonádé jól esne.

Mielőtt végigfeküdne a kanapén hozzáteszi:

-          Köszi.

  Ezt talán a limonádéra értette, de szerintem nem arra.

  Kivételesen én rángattam  ki a monoton napjaiból, azzal, hogy sikerült mosolyt csalnom az arcára.

   A limonádé készítése közben eszembe jut, hogy mennyire szerencsés vagyok, mert itt van nekem Csenge, és neki én.  Hiába mondták, hogy ez is egy múló barátság lesz, nem lett igazuk, a felnőttek azt hiszik, hogy mindig igazuk van, a kudarcaik alapján ítélkeznek, és nem képesek megváltozni. Nem tudnak hinni az újban. Azt hiszem, túl sok kudarcuk van, ezért képtelenek hinni. Én nem akarok olyan lenni mint ők. Mert ha egyszer elvesztem a hitemet, remény sem lesz arra, hogy valaha kigyógyuljak a betegségemből.

-          Mikor lesz kész? – kiáltja a konyhába Csenge.

-          Máris viszem.

-          Tessék, ez a tiéd!- adja a kezembe a szatyrokat, miután megittuk az italunkat.

-          Köszönöm szépen! De ezt igazán nem érdemlem meg.

-          Oh, dehogynem! Úgyis ebben a hónapban lesz a szülinapod, tekintsd ezt egy kis előlegnek- mosolyogva rám kacsint.

-          Még egyszer köszönöm!- mondom és a szemembe könnyek szöknek.

Megforgatja a szemeit, persze tudom,hogy neki sem kell sok, hogy elsírja magát.

-          Bontsd már ki!

 Egy pink koktélruhát, kettő szoknyát, három sálat, és egy vadonatúj ecsetkészletet kaptam.

-          Láttam, hogy régiek az ecseteid –teszi hozzá.

-          Még mindig gondolsz rá?- kérdi.

-          Szóval, erre akartál kilyukadni?

-          Nem, csak kíváncsi vagyok rá, hogy még mindig emészted-e  magad miatta.

-          Nem!- hazudom.

Igazából nem szokásom hazudni, de nem akarom, hogy szerencsétlennek tartson. Egyszer vagy kétszer, beszéltem erről a pszichológusommal, ő azt mondta, hogy ezeket muszáj megbeszélnem Csengével, hiszen a barátnőm.  Teljesen egyetértek a dili dokival, de akkor is.. Ez tök ciki. Mármint, hogy egy fiú miatt emésztem magam, meg az is, hogy ezt képtelen vagyok elmondani a legjobb barátnőmnek. 

-          Érzem, hogy hazudsz! – kiált rám.

-          Ez nem igaz! – hazudok újra.

-          Akkor miért kerestél Nagy Gáborra 42-szer?

-          Hé! Nem  nyúlkálhatsz csak úgy a laptopomhoz! – mondom és rögtön az eszköz után kapok amit sikeresen el is veszek tőle.

-          Jól van! Leállok! De hagyj fel a keresésével. Ha a sors úgy akarja, ismét fogod látni.

-          Te hiszel a sorsban?

-          Miért te nem?

Nem válaszolok, mert magam sem tudom, hogy miben hiszek.

-          Az lesz a legjobb ha készülődsz. Holnap után indulunk.

-          Aha, igazad van- mondom és elkezdek matatni a szekrényemben.

-          Elmész hozzá? – kérdi

-          Kihez?

-          Richárd doktorhoz.

-          Igen, ezért is szeretném megtudni, mennyi időre megyünk?

-          Három hétre.

Remek! Három hét a Balaton  partján. Miért érzem úgy, hogy ez nem egy átlagos vakáció lesz?

 

   Telnek a napok, a hetek és minden kezd visszaállni a régi kerékvágásba. Az iskola szerencsére véget ért, és most itt áll előttem az egész nyár. Lehet, hogy sokszor fogok unatkozni, de a szünet miatt legalább lesz alkalmam festeni, a pszichológusom, mégsem tartja ezt jó ötletnek, mert úgy gondolja, hogy így még többet fogom emészteni magam. Talán igaza van, mert még Csenge is egyetért vele, úgyhogy egyedül vagyok azzal az elvemmel, hogy igenis jót fog tenni  ez a szünet.   

   A telefonom csengőhangja elnyomja a csendet.

-          Szia!- köszön a barátnőm, miután felvettem a telefont.

-          Hello! Hogy vagy? Miért hívtál? – mondom el egy szuszra.

-          Bocsi, hogy zavarlak, de ez nagyon sürgős!

-          Annyira, hogy telefonon kell megbeszélnünk?

-          Igen, annyira. Emlékszel még a régi nyaralóra ami a családomé?- kérdezi.

-          Persze- mondom nevetve - kiskorunkban nagyon sokat voltunk ott, de az már olyan rég volt, majdnem elfelejtettem a házat.

-          Épp ez az!- kiált fel.

-          Mi? Elmondanád  érhetően?

-          Idén el kell mennünk oda!- áll elő az ötlettel- Olyan jó lesz! Mint a régi szép időkben!

-          Mint a régi szép időkben?- ismételem meg.

-          Igen, mint akkor, és amúgy is rád férne egy kis kiruccanás- örvendezik.

-          Én benne vagyok, de…

-          De?                                                                                                                          

-          Nem dolgoznod kellene?

-          Ugyan már! Még az kéne!

-          És miből fizetnénk a kaját?- teszem fel  a logikus kérdést.

-          Azt megoldom, te azzal ne foglalkozz.

-          És mikor indulnánk?

-          Pénteken. Mellesleg beengedsz?

Gyorsan kinyitom az ajtót, és ott áll előttem Csenge, az arcán óriási mosollyal.

-          Te?- hebegek, habogok össze vissza.

-          Ez aztán a szívélyes fogadtatás- mondja nevetve.

-          Bocsi, csak nem számítottam arra, hogy jössz, de nagyon örülök- teszem hozzá.

-          Én sajnálom- kezd bele a mondandójába- hogy a nyár kezdete óta nem látogattalak meg, de elég sok dolgom, vagyis inkább gondon volt.

Azt hiszem tudom miről van szó. Csenge nagymamája kórházban van és  instabil volt az állapota. Képzelem, hogy ez mennyire megviselhette, és megértem, hogy nem sokkal fontosabb dolga is akadt nálam. És ha beszélni nem akar róla az sem baj, nem fogok kérdezősködni. Kivéve….

-          Mik ezek a szatyrok a kezedben?

-          Oh, ezek? – mutat azokra, és ravasz mosoly ül ki az arcára.

-          Mindjárt, utazunk, és nem hagyhatom hogy a legjobb barátnőm, ilyen béna göncökben jöjjön- mutat az aktuális ruhámra.

-          Köszönöm szépen, de tudod , hogy nem kellett volna rám költened.

-          Dehogyisnem. Most őszintén – csípőre teszi a kezét- néztél már be a gardróbodba?

-          Hé!- mondom és hozzávágok egy párnát.

-          Na, ez nem volt szép- összefonja a két kezét és úgy csinál mintha mérges lenne.

Megfordulok, hogy menjünk beljebb, ne az ajtónál ácsorogjunk, mire egy párna csapódik a hátamhoz.

-          Na! Ez nem ér!

-          Még szép, hogy ér!

Egymáshoz dobáljuk a párnákat, és mikor már teljesen kifulladva lerogyunk a kanapéra, megszólalok:

-          Tűzszünet!

-          Benne vagyok- lihegi akár egy kutya.

-          Látom elfáradtál-fordulok hozzá- nem kérsz inni valamit?

-          De, egy limonádé jól esne.

Mielőtt végigfeküdne a kanapén hozzáteszi:

-          Köszi.

  Ezt talán a limonádéra értette, de szerintem nem arra.

  Kivételesen én rángattam  ki a monoton napjaiból, azzal, hogy sikerült mosolyt csalnom az arcára.

   A limonádé készítés közben eszembe jut, hogy mennyire szerencsés vagyok, mert itt van nekem Csenge, és neki én.  Hiába mondták, hogy ez is egy múló barátság lesz, nem lett igazuk, a felnőttek azt hiszik, hogy mindig igazuk van, a kudarcaik alapján ítélkeznek, és nem képesek megváltozni. Nem tudnak hinni az újban. Azt hiszem, túl sok kudarcuk van, ezért képtelenek hinni. Én nem akarok olyan lenni mint ők. Mert ha egyszer elvesztem a hitemet, remény sem lesz arra, hogy valaha kigyógyuljak a betegségemből.

-          Mikor lesz kész? – kiáltja a konyhába Csenge.

-          Máris viszem.

-          Tessék, ez a tiéd!- adja a kezembe a szatyrokat, miután megittuk az italunkat.

-          Köszönöm szépen! De ezt igazán nem érdemlem meg.

-          Oh, dehogynem! Úgyis ebben a hónapban lesz a szülinapod, tekintsd ezt egy kis előlegnek- mosolyogva rám kacsint.

-          Még egyszer köszönöm!- mondom és a szemembe könnyek szöknek.

Megforgatja a szemeit, persze tudom,hogy neki sem kell sok, hogy elsírja magát.

-          Bontsd már ki!

 Egy pink koktélruhát, kettő szoknyát, három sálat, és egy vadonatúj ecsetkészletet kaptam.

-          Láttam, hogy régiek az ecseteid –teszi hozzá.

-          Még mindig gondolsz rá?- kérdi.

-          Szóval, erre akartál kilyukadni?

-          Nem, csak kíváncsi vagyok rá, hogy még mindig emészted-e  magad miatta.

-          Nem!- hazudom.

Igazából nem szokásom hazudni, de nem akarom, hogy szerencsétlennek tartson. Egyszer vagy kétszer, beszéltem erről a pszichológusommal, ő azt mondta, hogy ezeket muszáj megbeszélnem Csengével, hiszen a barátnőm.  Teljesen egyetértek a dili dokival, de akkor is.. Ez tök ciki. Mármint, hogy egy fiú miatt emésztem magam, meg az is, hogy ezt képtelen vagyok elmondani a legjobb barátnőmnek. 

-          Érzem, hogy hazudsz! – kiált rám.

-          Ez nem igaz! – hazudok újra.

-          Akkor miért kerestél Nagy Gáborra 42-szer?

-          Hé! Nem  nyúlkálhatsz csak úgy a laptopomhoz! – mondom és rögtön az eszköz után kapok amit sikeresen el is veszek tőle.

-          Jól van! Leállok! De hagyj fel a keresésével. Ha a sors úgy akarja, ismét fogod látni.

-          Te hiszel a sorsban?

-          Miért te nem?

Nem válaszolok, mert magam sem tudom, hogy miben hiszek.

-          Az lesz a legjobb ha készülődsz. Holnap után indulunk.

-          Aha, igazad van- mondom és elkezdek matatni a szekrényemben.

-          Elmész hozzá? – kérdi.

-          Kihez?

-          Richárd doktorhoz.

-          Igen, ezért is szeretném megtudni, mennyi időre megyünk?

-          Három hétre.

Remek! Három hét a Balaton  partján. Miért érzem úgy, hogy ez nem egy átlagos vakáció lesz?